„Az igazság-keresés műhelyében minden forgács fontos, semmi nem kerülhet tűzbe. Ahogy Szomju Mózes nazarénus lakatos hodály nagy műhelyéből is tilos volt egyetlen kulcsot is szemétbe dobni…” (Mészöly Miklós: Naplójegyzetek, In: A pille magánya, 1989)
Szomjú Mózes nazarénus lakatos figurája többször feltűnik Mészöly Miklós írásaiban. Elsőként a korai Szőlőben című novellájában, melyben anyai nagyapjára emlékezve idézi fel a mester alakját.
„Ezeket a kulcsokat azonban még ő verette; hat darab, s mind a szőlőhöz tartozik. Három a nagyajtóhoz, mely diófából készült s cifra vaspántok szelték át, egy a pincéhez, egy a belső szoba vasajtajához s az utolsó a kerti kapuhoz, mely a feljáró útra nyílt. Együtt mind a hat kimondottan komoly súlyt képviselt.
Ha ballagtunk kifelé, az egyik kézben csak a kulcscsomót szoktuk vinni, s ebben volt némi méltóság. Nem emlékszem, hogy valaha is futottam volna velük. Sőt, sokszor jól is esett megállni, és megcsörrentve őket mondani pár szót az ismerősnek, akivel útközben összeakadtunk, s elváláskor csak két ujjunkat nyújtani, mert demijon és kulcs majdnem két egész kezet kívánt.
Egyébként mind a hat művészi mintákkal, vésett szőlőfürtökkel díszített kulcs volt, s még néhai Szomjú Mózes, az alsósor nazarénus lakatosának a kezéből kerültek ki. Nem valószínű, hogy manapság akár rendelésre is sikerülne hozzájuk hasonlót csináltatni. Kifogytak a nazarénus lakatosok, s amilyen ő volt, olyanra egyébként is ritkán akad az ember. Úgyszólván semmiért dolgozott, s mégis annyi lelkiismerettel, hogy az emberek a különb és nemesebb iránti gyarló félszegségük folytán csupáncsak zavart éreztek vele szemben, sajnálták. Egy-egy zárral napokig elbíbelődött, esze a legfurfangosabb szerkezeteken túljárt; mire megdicsérhették volna, akkorra mindig eltűnt. Fura, csupadísz ládácskája, melyet senki szakértő, csak ő tudott nyitni-zárni, halála után a városi múzeumba került.
Nagyapám jól ismerte őt. Mesélik, hogy a hat kulcson kerek három hétig dolgozott, s azok csak akkor, három hét után sikerültek úgy, hogy mindketten jónak, befejezettnek találták. Munkájáért nem kért mást, csak azt, hogy néha kijárogathasson a szőlőbe, elüldögélni a napon, sétálgatni a tőkesorok közt. Bár alakját pontosan felidézni nem tudom, mert amit tudok róla, azt is inkább csak hallomásból, mégis úgy érzem, hogy a kulcsokon keresztül valamiféle közöm van hozzá, s talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ő sem lehetett érzéketlen a szőlő bölcsessége iránt.” (Szőlőben, In: vadvizek, 1948)
Mészöly Miklós Szomjú Mózes nazarénus lakatos alakjában a 20. század eleji Szekszárd egy ismert figuráját, egy nagytudású lakatosmestert, Szomjú Mihályt örökítette meg, aki télen-nyáron papucsban és mezítláb járt. Fején mindig bőrsapka volt, harapófogót, egy köteg tolvajkulcsot meg kalapácsot hordott magával.
Szomjú Mihály 1857-ben született Kecskeméten, inaséveit Szekszárdon töltötte, majd 1882-ben telepedett le a városban – írta a korabeli sajtó. 1888-ban a pécsi ipari kiállításon saját készítésű zárszerkezetét aranyéremmel tüntették ki. 1890-ben önálló lakatosműhelyt nyitott a Selyemgyár mellett, a Virág utca sarkán, a Mutschenbacher Ödön féle házban. (Ez az épület később a Sétakert utca, majd Szent István tér 10-12.)
„Sok éven keresztül szerzett szakismereteim és az 1888. évi pécsi kiállításon nyert kitüntetésemre hivatkozva, reményem, hogy szakmámban a közönség kívánalmainak megfelelhetek: Vállalok úgy épület- valamint mindennemű lakatos munkákat, javításokat gyors és jutányos áron való elkészítésre.” – írta bemutatkozó hirdetésében a mester.
Szomjú Mihály munkásságáról a korabeli sajtó tudósításaiból vázlatos képet kaphatunk. 1894-ben az orvvadászok által agyonlőtt csendőr, Simon Pál, közadakozásból felállított síremléke köré „szép kivitelű” vaskerítést készített. 1896-ban a millenniumi kiállításon bemutatott munkája bronzérmet nyert. Ugyanebben az évben érdekes reklámfogást talált ki: az 1892-ben készített miniatűr pénzszekrény alakú ékszertartóját tombolasorsolásra bocsátotta. 1903-ban a berlini ipari kiállításra „magyar stílű” vasládát készített, és Eszterbauer órás kirakatában tette közszemlére. „Az egész vasláda minden darabja kézi munka a leggondosabb kivitelben. A láda tetején elmésen kigondolt zár van, amelyet csak avatott ember tud kinyitni. A derék, törekvő iparos 3 hónapon át fáradozott a szép iparmű elkészítésén.” – írta a Tolnavármegye. 1906-ban kiállította munkáit az Országos Vas- és Fémipari Kiállításon. 1907-ben ott volt a hat szekszárdi iparos között, akik részt vettek a Pécsi Országos Kiállításon: Debulay Imre műlakatos, Link Mátyás fésűs Molnár Mór nyomdatulajdonos, Ollé Lajos kovács, Steig Flórián fazekas mellett Szomjú Mihály már mint műlakatos, azaz finomabb, művészi kidolgozású vasáru készítőjeként szerepelt. 1908-ban a múzeumnak ajándékozott egy különleges vasládikát. „Tolnavármegye múzeumában van egy remekbe készült ládikája, amelynek zárszerkezete a legélénkebben bizonyítja iparában való oly irányú fejlettségét, amely már művészet számba megy.” – írta 1928-ban a Tolnamegyei Ujság. Dr. Mészáros Gyula által közölt visszaemlékezések szerint Szomjú készítette azokat a rézsarkantyúkat is, amiket módosabb szekszárdi legények rámás csizmáikhoz viseltek. Jellemzőjük a hatalmas, „német tallér” méretű (kb. 4-5 cm átmérőjű) taraj, azaz korong volt.
Mesterségbeli tudását a Tolnamegyei Ujság nekrológja is nagyra értékeli: „Ezermester volt úgyszólván az apró-cseprő dolgok helyrehozatalában. De a zárak elkészítésében és felnyitásában művész volt. Messze vidékről fordultak hozzá egy-egy "Wertheim-szekrény felnyitásáért és ő szíves kitartással dolgozott és felnyitotta a pénzszekrényt, ha már az egész környék lakatosai hiába próbálkoztak is vele.”
Szomjú Mihály nemcsak szaktudásáról volt ismert, hanem szerényégéről is. Az egész életét végigdolgozta, mégis szegény maradt, hiszen filléreket kért munkájáért. 1927. december 29-én, 70 évesen agyvérzésben halt meg, utolsó útjára sok tisztelője elkísérte. A halotti anyakönyvi bejegyzés szerint evangélikus vallású volt.
Töttős Gábor Mészöllyel való találkozását felidézve megemlíti, hogy az író tántoríthatatlanul meg volt győződve, hogy a lakatost Mózesnek hívták és nazarénus vallású volt. Szomjú Mózes a nazarénus lakatos időről-időre visszatérő alakja lett Mészöly Miklós írásainak egyfajta zsinórmérték megtestesítőjeként, ahogy az Elégia című kötetben megjelent versében is olvashatjuk.
És pontosan úgy
Néhai Szomjú Mózes nazarénus lakatos és ötvösmester, (nagyapám bizalmasa), a pincezárat pontosan úgy és oda, ahová a szemmérték, a célszerűség és játék,
ahogy a néhai diófát a néhai meggyfától tizenöt méterre, nehogy a pásztáról lezúduló, de igazában mégse lezúduló, mert a lépcsős iszapfogó pontosan tizenöt méterenként ott is
ahogy a szemmérték, a célszerűség és játék
Lovas Csilla
Képek: http://terkeplap.wmmm.hu/terkep#98
Felhasznált irodalom:
Dr. Mészáros Gyula: Szekszárdi sarkantyús legények: Tolna Megyei Népújság, 1982. április 9.
Dr. Töttős Gábor: A mesebeli lakatos In: Szekszárdi Vasárnap 2003. szept. 14. 7.
Dr. Töttős Gábor: Mészöly alakok Mészöly titkok In: Szépliteratúrai ajándék Irodalmi tanulmányok 2006. 149-158.