A szervezett mentés kezdete az 1887. május 10-én létrejött Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME) megalakulásához köthető Magyarországon. Az egyesület napi 24 órában, ingyenes segítségnyújtást igyekezett biztosítani baleseti sérültek számára a főváros területén. A személyzeti apparátus képzésére az alapító, dr. Kresz Géza (1846–1901) – budapesti tisztiorvos – a kezdetektől nagy hangsúlyt fektetett.
A 19. század végén a budapesti egyesület mintájára vidéken is megkezdődött a mentésszervezés. Városi mentőegyesületek keretében, illetve a helyi tűzoltóság alosztályaként működött sok helyen az adott település mentőszervezete. Tevékenységükhöz a lakosság sürgősségi ellátása, a betegszállítás, a baleseti sérültek szállítása tartozott. Az erre a célra akkoriban alkalmazott lófogatú kocsikat, fogatolt mentőkocsikat a századfordulót követően váltotta fel a mentőgépkocsi. A mentés motorizációja nagy előrelépést jelentett. 1902-ben a BÖME keretében, a 3,5 LE-s elektromos gépkocsi üzembe helyezésével szolgálatba állt az első mentőautó Magyarországon. Hét évvel később, 1909-ben már nagyobb teljesítményű, fekvőbeteg-szállításra alkalmas gépjárművel is rendelkezett a budapesti mentésügy. A mentőszervezet nagyarányú gépesítésére azonban csupán a húszas években került sor.
Az 1926-ban létrejött országos hatáskörű mentőszervezet, a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete (VVOME) a vidéki mentésügy megszervezésében töltött be fontos szerepet. Országszerte megindult a mentőállomás-hálózat létrehozása.
Szekszárdon a mentésügy megoldása ekkoriban már napirendi téma volt, ahogyan dr. Treer István – a Ferenc közkórház igazgatója – alábbi beszámolójában is olvashatjuk: „a betegek, sérültek egy igen tekintélyes száma azért nem menthető meg az életnek, mert már csak elkésve érkeznek a teljesen felkészült kórházba. Sajnos a vármegye távoli részéből sokszor 10–15 óráig rázós szekéren kellett kórházunkba szállítani a súlyos operatiot vagy vizsgálatot igénylő beteget, ezért nemcsak az időbeli nagy késedelem, hanem ezen oly káros szállítási mód már a legtöbbször megpecsételte a beteg sorsát. Hiába volt a legtökéletesebben felszerelt kórház, a leggondosabb orvosi gondozás, a betegen segíteni már nem lehetett.” S bár a kórházi bizottság e célból már 1926 nyarán döntött egy betegszállító gépkocsi vásárlásáról, végül mégis más fordulatot vett a szekszárdi mentésügy szerveződése.
A város 1927 áprilisában 2.000 pengő tagdíj befizetésével csatlakozott az időközben megszerveződő országos egyesülethez, a Városok és Vármegyék Országos Mentő Egyesületéhez. A szekszárdi fiókegylet alakuló ülésére ünnepélyes keretek között 1927. április 24-én került sor a vármegyeháza közgyűlési termében. A fiókegylet elnökévé vitéz Vendel Istvánt, ügyvezető igazgatójává dr. Treer Istvánt választották. A tagdíj befizetésével megváltott mentőautó még aznap, szakszerű előadás keretében került bemutatásra a városháza előtt összegyűlt nagyszámú érdeklődő jelentlétében.
A behozott sérültek ellátása a kórházban történt, így kézenfekvő volt, hogy az így létrejött mentőállomás működését a Ferenc közkórházban kezdje meg. Mentőautója így a kórház gazdasági udvarán épült kocsiszínben került elhelyezésre. A mentőautó szükségességét már a szolgálatba állását követő első napok is igazolták. A Tolnamegyei Ujság 1927. április 30-i lapszámában olvashatjuk az alábbiakat: „A szekszárdi mentőintézmény, (…) mentőautója már több balesetnél szállított be sérülteket a kórházba, nemcsak Szekszárd város, hanem az egész központi és völgységi járás, valamint a dunaföldvári járásból Dunaszentgyörgy, a simontornyai járásból Belecska, Keszőhidegkut, Udvari, Szárazd, Gyönk, Szakadát, Varsád, Kistormás és Medina községek”-ből. Hogy milyen reményeket keltett a mentőszervezet megyebeli megalakulása, azzal kapcsolatban a korabeli sajtó így nyilatkozott. „Hisszük, hogy e körzetben a szekszárdi mentőegyesület életre keltésével megszűnnek azok a nehézségek, amelyek a szerencsétlenségek és balesetek alkalmával az arra rászorulóknak az orvoshoz, vagy a kórházba szállítása körül minduntalan tapasztalhatók voltak.”
Néhány évvel később dr. Treer István az alábbiakban foglalta össze az újonnan létrehozott mentőállomás, illetve a szolgálatot teljesítő mentőautó jelentőségét: „Ezzel a kórházunk, illetőleg a megye betegei egy rendkívül fontos közlekedési eszközhöz jutottak, s így a jövőben nem fordulhat elő, hogy a sürgős kórházi ápolást, műtétet igénylő beteg fél-, egynapi parasztszekéren való rázás után, sajnos már csak haldokolva érkezett a kórházba. Ezen mentőautónak szükségességét legjobban igazolja, hogy naponta többször hívták messze földre a mentőkészültséget, ezért rövidesen szükségessé vált külön soffőr alkalmazása.”
A gépkocsivezető számára a kórház udvarán 1934-ben szolgálati lakás épült. A sofőrön kívül az első néhány évben egy mentőápoló teljesített még szolgálatot a szekszárdi mentőállomáson. A mentőügyeletes orvosi ellátást a kórház orvosgárdája biztosította.
A mentőautó „közlekedési rendbe” való beillesztése kezdetekben nem volt zökkenőmentes, amiről a korabeli helyi sajtóban megjelent felhívásokból is értesülhetünk. „A mentőautónak mindenki térjen ki”, „Ki kell térni a mentőautó elől” – olvashatjuk több ízben is a Tolnamegyei Ujság hasábjain a húszas évek végén. A mentőautó megjelenését követő években számos újsághír foglalkozott az ebből adódó szabálytalanságokkal, pénzbírsággal sújtva esetenként a környékbeli lakosságot, egyúttal utalva annak a szállított sérültre nézve is káros következményeire. „A fogat- és autótulajdonosok még mindig nem állanak azon az erkölcsi magaslaton, hogy a mentőautó szirénájának hangját hallva, kitérjenek az útból. Ez az eljárás gyakran letériteni kényszeríti a köves útról a mentőkocsit, amelynek az a súlyos következménye lehet, hogy a sérült embertársunkat esetleg halált okozó szövődménynek teszi ki.”
Az első évben (1927. december végéig) mintegy 340 esetben szálltak ki a szekszárdi mentősök, 8.979 km-t megtéve a megye területén. Az állomás megnyitását követő hét és fél évben (az 1934 decemberéig tartó időszakban) mintegy 4.952 kiszállás és 189.884 megtett km jelezte a szekszárdi mentőállomás keretében zajló megfeszített munkát.
A Városok és Vármegyék Országos Mentő Egyesülete keretében a két világháború között folyamatosan gyarapodott a mentőállomások száma. 1944-re már 116 ilyen intézmény működött országszerte, többségük modern járműparkkal felszerelve.
A II. világháborút követően a 4980/1948. sz. kormányrendelet állami feladattá nyilvánította a mentőszolgálatot, egy országos hatókörű központba centralizálva az összes mentőszervezetet. Így az 1948-ban államosított hazai mentőintézmények (BÖME, VVOME) jogutódja az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) lett, amelybe a szekszárdi mentőszervezet is betagozódott. A központosított és egységes elvek alapján működő országos hatáskörű szervezet főigazgatója dr. Orovecz Béla, orvos-őrnagy, mentésügyi biztos lett. Számos újítás elterjedése jellemezte a következő évtizedeket.
A szekszárdi mentőállomás gépkocsiállománya az 1950-es évek végére ötre emelkedett. Ebből négy volt rendszeresen forgalomban, egy pedig baleseti tartalékként működött. A mentőállomás – a korabeli sajtó utalása szerint – vélhetően ekkor még mindig az eredetileg kialakított helyén – a régi kórház udvarának jobb szárnyán – működött.
Az új mentőállomás építése csak 1964 nyarán kezdődött meg a Mikes utca végén, az akkor formálódó új városrész területén. A vöröstéglás, keretvázas szerkezettel kialakított mentőállomás nyolc mentőautó számára biztosított elhelyezést. A 3,5 milliós költséggel épülő mentőállomás ünnepélyes felavatására 1966 júniusában került sor. Mint a megye központi mentőállomása nappal öt, éjjel kettő, vasárnap három gépkocsival látta el a szekszárdi körzetet. Ekkor már a megye számos településén működött ilyen típusú intézmény. A megyében másodikként – még 1927 nyarán – megszervezett dombóvári mentőállomás mellett Dunaföldváron (1929), majd később Tamásiban, Nagymányokon és Pakson is létesült mentőállomás.
Mindeközben fejlődött a mentésirányítás is. A rádió-összeköttetés megteremtése – az 1950-es évek végétől – fordulópontot jelentett az egyes mentőegységek közti kapcsolattartásban. Szekszárdon 1967-ben került sor a mentősök munkájának megkönnyítését célzó URH rádió beszerelésére, amely összeköttetést teremtett nemcsak a megyén belül működő mentőállomások, de a környező megyék mentőállomásaival is. A mentőkocsik rádiótelefonnal való felszerelése a gyors életmentést, elsősegélynyújtást tette lehetővé, így a szolgálat központja bármikor a közelben levő baleset helyszínére irányíthatta az úton levő egységet. Az 1960-as évek elejétől került bevezetésre a kocsipark mozgását követő mágnestábla alkalmazása. A szekszárdi mentőállomáson – ahogyan erről a Tolna Megyei Népújság 1973. május 10-én tudósított – a szolgálatvezető szobájában elhelyezett mágnestábla segítségével folyamatosan figyelemmel lehetett kísérni az adott mentőkocsik tartózkodási pozícióját.
1978-ban Tolna megyében öt mentőállomás működött. A szekszárdi mellett, Dombóváron, Nagymányokon, Pakson és Tamásiban összesen 23 mentőautó teljesített szolgálatot.
Magyarországon a 20. század elején a legtöbb nagyvárosban elindult a mentésügy szervezése. Az Európa szerte elismert magyar mentőszervezet – a magas szintű betegellátás érdekében – számos új technikát (híradás- és mentéstechnikai eszközöket), műszaki találmányt, szervezeti újdonságot fejlesztett ki, korszerű terápiás eljárásokat honosított meg, miközben gondosan ügyeltek a szakmai apparátus folyamatos és magasszintű képzésére is.
Szöveg: T. Konkoly Lilla
Képek: https://terkeplap.wmmm.hu/terkep#107
Felhasznált irodalom
Debrődi Gábor: A magyarországi mentés történetének rövid ismertetése. Kresz Géza Mentőmúzeum, Budapest, https://www.mentomuzeum.hu/hun/letoltesek
Debrődi Gábor: A mentés története. Kresz Géza Mentőmúzeum, Budapest, https://www.mentomuzeum.hu/hun/letoltesek
Debrődi Gábor: Korai betegszállítási eljárások a mentés tükrében. Kresz Géza Mentőmúzeum, Budapest, https://www.mentomuzeum.hu/hun/letoltesek
Debrődi Gábor: A mentésirányítás története. Kresz Géza Mentőmúzeum, Budapest, https://www.mentomuzeum.hu/hun/letoltesek
Treer István: Tolna vármegye Horthy Miklós közkórházának másfél évszázados története és munkássága. Szekszárd, 1935.
Források
Tolnamegyei Ujság (1926–1943)
Tolnai Napló (1951–1956)
Tolna Megyei Népújság (1957–1990)