Báró Augusz Imre utca 45. Itt élt néhány évig Brózik András, akinek a nevét kevesen ismerhetik Szekszárdon. Ellentétben az utca névadójával, a vagyonát a tolnai megyeszékhelynek adományozó Augusz Imrével, akiről a hálás városi közönség már 1894-ben utcát nevezett el. Igaz, a közjónak áldozó főurat a korszellem utóbb jó pár évtizedre törölte az emlékezetből, no meg az utcajegyzékből, hogy aztán 1992-ben újra elfoglalhassa méltó helyét a város közterületeinek sorában. Az Augusz Imre utca a két világháború között jóval hosszabb volt a mainál, a főúttal párhuzamosan haladva, túlfutott a Mátyás király utcán, a 45-ös számnak is ezen a szakaszon adva helyet.
Brózik András 1937-ben érkezett Szekszárdra nemrég megözvegyült édesanyjával. Hosszú útjuk volt idáig. A család a Felvidékről származott, a trianoni döntés után kényszerültek elhagyni zólyomi otthonukat, hogy aztán először Salgótarjánban telepedjenek le, ahol az édesapa mozdonyvezetőként biztosította megélhetésüket. Az 1909-ben született Brózik András alap és középfokú iskoláit már a bányászvárosban fejezte be. Tizenhét évesen kaphatta meg első fényképezőgépét, amit kezdetektől fogva jó szemmel és ügyes kézzel forgatott. Felvételeit 1926 és 1939 között két albumban gyűjtötte össze, melyek fiának, Brózik Zoltánnak és Nyakas Mártának köszönhetően az elmúlt évben kerültek múzeumunk gyűjteményébe. A képek korjelző dokumentumok és egyben alkalmasak arra, hogy más forrásokkal kiegészítve, bizonyos mértékig rekonstruáljuk készítőjük életútját.
Brózik András az érettségi után Budapestre került, ahol az orvostudományi karon kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Ifjonti elvágyódását a szülői háztól jól kifejezi egyik, 1929-ben készült képe, amely a fővárosba vezető sínpárt ábrázolja a salgótarjáni állomáson. A medikusi élet azonban csak rövid ideig tartott, a fiatalember másodévesként megszakította tanulmányait, és visszatért Salgótarjánba, a szülei házába. Ennek okáról nincsenek információink, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha döntését a világgazdasági válsággal hozzuk összefüggésbe. Árulkodó jelnek tűnik az is, hogy 1931 és 1933 között egyetlen felvétel sem került az albumba. A válság múltával Brózik folytatta a tanulmányait, de már nem medikusként, hanem gyógyszerész hallgatóként 1935-ben szerezve meg oklevelét. Gyakorlatát Salgótarján nevezetes üzletében, a Szauer patikában végezte, nem mulasztva el, hogy albumában megörökítse a gyógyszertár nappali és kivilágított, éjszakai portálját.
1937-ben új szakasz kezdődött a család életében. Meghalt Brózik András édesapja, így a fiatalembernek kellett gondoskodnia nemcsak önmagáról, de édesanyjáról is. Valószínűleg a Szeghy patika állásajánlata lehetett az, ami Szekszárdra hozta őket. A báró Augusz Imre utca 45-be költöztek, új otthonukat, a ház utcafrontját és a belső tereket Brózik András kamerája ugyancsak megörökítette. Helytörténeti szempontból különösen értékesek azok a fényképek, amelyek Szekszárd közterein készültek, olyan eseményeket rögzítve, mint például az aranyvonat szekszárdi látogatása vagy az országzászló avatási ünnepsége a Béla király téren. De ugyanígy érdeklődésre tarthatnak számot az utcaképeket bemutató felvételek, amelyeken üzletportálokat láthatunk a Márkus testvérekét, az Almásy cukrászdáét, vagy éppen a Szeghy patikáét, ahol Brózik András alkalmazást nyert. A gyógyszertárnak egyébként nemcsak a külső képét és vevőcsalogató kirakatát ismerhetjük meg, hanem az eladótérbe is betekinthetünk, és megismerhetjük a belső berendezését, árukészletét is. Kedvenceim közé tartozik a Fodor József dohányárudájáról készült felvétel, az épület egykor a múzeum sarkánál állhatott. Az előtérben újságos állvány az aznapi kínálattal, valamint az éppen postai levelezőlapot vásárló Brózik András, aki aztán a nemrégiben felújított postához sietett, hogy a főbejáratnál elhelyezett ládába dobja a lapot. Az albumban van egy olyan kép is, ami őszintén meglepett, a fotó egy utcai telefonfülkét ábrázol a gimnázium közelében. A telefonfülkét annyira nagyvárosi kelléknek véltem, hogy megjelenésével Szekszárdon ebben az időszakban egyáltalán nem számítottam. A telefonfülkék egyébként alig tíz évvel korábban, 1928-ban jelentek meg először Budapest utcáin, jórészt a bécsi mintát átvéve. Hamar népszerűvé váltak, számuk gyorsan gyarapodott, azért is, mert eredeti funkciójukhoz mérten szerepük kibővült, hirdetési felületként is működtek. Az utcai telefon szekszárdi megjelenése természetesen nem változtatta meg a település jellegét, de kétségkívül hozzájárult a központ városias jelegének erősítéséhez, és egyben jelezte az 1904-től működő hálózat egyre erőteljesebb kiépülését.
Brózik András nemcsak köztereket fényképezett, felvételeinek nemegyszer emberek voltak a középpontjában. Gyakori szereplője képeinek Héjjas Etelka, akit a legkülönfélébb helyszíneken kapott lencse végre: a Csörge-tónál, a Szent Imre parkban, a múzeum előtt, a Városházán, az evangélikus templom paplakában, vagy éppen saját otthonában, ami nem messze esett Brózikék bérelt lakásától. De vajon mit tudhatunk róla? A helyi sajtót átböngészve, a vártnál többet sikerült kiderítenünk róla.
Héjjas Etelka Hoff Etelka néven született 1897-ben Hoff Henrik lányaként egy hat gyermekes, evangélikus családban. Négy lánytestvére mellett volt egy fiú is, akiről a helyi sajtó azért adott hírt, mert gimnazistaként szavalatot mondott az első világháborús emlékmű avatásán. Hoff Henrik családja megélhetését előbb községi jegyzőként, majd a Bezerédj Pál által létrehozott Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség pénztárnokaként, később főpénztárnokaként biztosította. Tisztviselői pályafutásának harmincéves jubileumát 1932-ben miniszteri oklevéllel ismerték el. Az evangélikus egyházi élet aktív résztvevőjeként adományaival többször hozzájárult a bonyhádi gimnázium működéséhez, valamint támogatta szekszárdi evangélikus templom építését is többek között az egyik üvegablak költségeinek átvállalásával.
Hoff Etelka a polgári iskola befejezése után a továbbképzőben folytatta tanulmányait. A helyi sajtó híreibe először azért került be a neve, mert az itt rendezett kézimunka kiállításra kiemelkedő munkát készített. Az első világháború utáni korszak a nők tömeges munkába állásának időszaka. Hoff Etelka is ezt az utat választotta, iskolái befejezése után hivatalnoknak állt, a városnál nyerve alkalmazást. Valószínűleg tisztviselői működésével is összefügghetett, hogy 1934-ben Héjjasra magyarosította a nevét. Előmeneteléről egy tudósítást találtunk, 1939-ben díjnokból kezelővé léptették elő. Pályafutása az 1950-es évekig tartott, ekkor elbocsátották. Németh Judit szíves közléséből tudjuk az elbocsátás okát is. Hallgatott róla, hogy Ilonka nevű testvére révén Németh Gyula evangélikus lelkész sógornője volt. Héjjas Etelka hosszú életet élt, és soha nem ment férjhez, 1993-ban testvéreinek gyermekei teszik közzé gyászjelentését.
Az album készítőjéhez visszatérve Brózik András nem maradt hosszú ideig Szekszárdon, 1942-ben behívták, első állomáshelye Pécs volt, itt ismerte meg későbbi feleségét, a városi tisztviselőként dolgozó Kölesdi Rózsát, akivel 1943-ban kötött házasságot. A párt összeadó pécsi polgármester ünnepi beszédében közölte az örvendetes hírt, hogy a férj elnyerte a regölyi gyógyszertár tulajdonjogát.
A történelem újabb fordulata azonban nem engedte, hogy Brózik András saját gyógyszertárát megtarthassa. Az 1950-es évek államosításai után Tamásiba került, és az egyik helyi patika sikeres vezetőjévé vált. Munkáját elismerték és jutalmazták is, amiről a helyi újságok is beszámoltak. A fotózás mellett új hobbynak is hódolt, versenyszerűen sakkozott: megyei szinten egyéni első helyet szerzett, és tagja volt az országosan első helyet elért tamási csapatnak. Egy évvel felesége után, 1989-ben hunyt el.
Mint az előzőekben láthattuk, Brózik András csak rövid időt töltött Szekszárdon, képei azonban itt maradtak velünk, őrizve egy már letűnt világ egyéni látószögű, sajátos lenyomatát.
Gaál Zsuzsanna
A képek: http://terkeplap.wmmm.hu/terkep#82